A Szentmiséhez készülő szertartást végző magára ölti (az első, amit felvesz)a vállkendőt (elnevezése a latin amicere = betakarni szóból származik). Mai szokásos alakja egy négyzet alakú fehér vászonkendő, amelyet a nyak, a vállak és részben a mell köré csavarnak, a két felső végén odavarrt szalagok segítségével.
A mindennapi életben használt focale (palliolum, pallium, mappula, orarium)-ról már igen korán, szent Jeromos korában is beszéltek.A pápák már a század előtt is használták. A XIII .század óta azonban csak amictus néven szerepel. A szalagokat eleinte nem használták, ez csak később kezdték alkalmazni.
Az amictus felső középső részét hímzésekkel díszítették, mely szokás az egész középkorban megmaradt. Az amictus díszítésének divatja Franciaországból indul ki, abban a korban, amikor a gótika elkezdi hódító útját Európában. A tűfestés, hímesvarrás, e korban kezd divattá válni, és a női zárdaiskolák mellett, a férfiak is foglalkoznak egyházi iparművészet ezen ágával. A hímzéses kendőt az egyházi leltárak különféle néven említik. Az esztergomi kincstárnak az 1609-ből datált leltár szerint 13 db gazdag díszítésű vállkendője volt.
1605-ben mondja ki a prágai zsinat, hogy e vállkendő anyaga tiszta fehér vászon legyen, később Róma megengedi a kendervásznat is. A görög egyházi liturgia is használja a vállkendőt, mégpedig az örmény, a kopt és szír rítus.(az örmények a felső hímzett részt keményítik).
Viselése: korábban eredetileg bő alba fölé vették fel, hogy annak redőit összefogják vele, később az alba alá került a nyak elfedésére és az értékes miseruhának verítéktől való megóvására.
Használata mellőzhető olyan albánál, amely a nyakat tökéletesen elfedi.
Sok helyütt elterjedt a könnyen mosható, gallérral ellátott vállra szabott vállkendő, amelyet az alba alá vesznek fel és gyakran cserélnek.